Éppen sötétedés előtt ereszkedik a veronai repülőtér betonjára az Air Dolomiti légitársaság kisgépe. Kellemes repülés és fenséges gyümölcs-uzsonna után lépünk ki a repülőtér ajtaján, hogy onnantól kezdve belevessük magunkat a Trentino kínálta élvezetekbe.

Utunk célja elsősorban a síelés: erre keresve se találhattunk volna jobb helyet Olaszországban. Az északolasz tartománynak hatszáz kilométernyi lesiklópályája és sífutó-terepe van, ebből ötszáz kilométeren akár mesterségesen is biztosítják a havat. Szükség is van az igyekezetre, hiszen évente több millió turista síel itt, a helyiek nagy része pedig a turizmusból él. Elég egy futó pillantás hozzá, hogy lássuk: nem is akárhogy. Trentino – az öt autonóm olasz tartomány egyike – lakói semmiben nem szenvednek hiányt. A Dolomitok vonulatai között megbúvó falvakban, városkákban ugyanolyan természetes a jólét, mint a tartomány fővárosában, a tridenti zsinatról elhíresült Trentóban. Egymást érik a szállodák, a vendégházak és a kiadó apartmanok, amelyek heti bérleti díja százezer forint körül van. Még a háromszáznegyven lelket számláló hegyi faluban is megéri olyan vendégházat fenntartani, amit nálunk egy felkapott turistaközpont is megirigyelhetne. Minden méretre készült, a berendezés színben és anyagban is harmonizál Luserna nevű falucska vendégházában. Az 1300 méter magasban, a hegy oldalában fekvő település azért is különleges, mert a világon egyedül itt beszélik azt a majdnem elfeledett nyelvjárást, amely hasonló ugyan a némethez, de a perfekt németesek se érik. Cimbro a nyelvjárás neve, és az 1000-1200 körül ide települt németek hozták magukkal.

Lusernától alig ötperces autóútra, Folgaria fennsíkján éppen nemzetközi sífutó-verseny zajlik, kicsivel odébb, Lavaronéban pedig igazi síparadicsomot és egy, az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből megmaradt erődromot találunk. Azok is, akiknek a fekete jelzésű pálya sem okoz már gondot, és azok is, akik még éppen csak belekóstoltak az egyik legnagyszerűbb sportba. Sőt, a nem sízők is csak magukat okolhatják, ha nem találnak maguknak elfoglaltságot. A felvonó síelőt és kirándulót egyaránt felvisz egy kisebb csúcsra, ahol menedékház-étterem várja a vendégeket. Előételnek zöldséges tál, aztán rizottó a menü (ezúttal gombás, de nem ritka a vörösboros, az almás sem – nemzeti eledel ez itt, előételnek minden étteremben ezt – is – ajánlják). Hoznak még fenséges gnocchit és metéltet, aztán húsokat és a környék legjobb vörösborait. A bor egyébként szintén trentinói tradíció: minden talpalatnyi helyen szőlő terem, és itt működik Olaszország egyik legnagyobb pezsgőgyára, a híres Ferrari is (amelynek semmi köze a sportkocsikhoz!).

Három síterepet próbálunk ki az öt nap alatt. A lavarónei mellett Brentónicóban és Paganellán is síelünk. Utóbbin, egy 2127 méter magas csúcson aprócska menedékház előtt hangosan szól a zene, kint a sízők diszkóznak, bent az éhesek ebédelnek. Fekete pálya vezet le innen, de a ház falához támasztott a több száz síléc tulajdonosának ez aligha jelent gondot. Trentinóban a pályán nőnek fel a gyerekek, akik nem ritkán előbb tanulnak meg síelni, mint futni. Oktatónk, a húszéves Luca Mariotti ötéves kora óta síel, ma már nem is a legnehezebb pálya, hanem a kétméteres hó fedte, sziklás hegyoldal jelenti számára az igazi kihívást. A turistáknak meg az, ha például éjszaka, égő fáklyával a kezükben síelhetnek. A fáklyás sízés nagy divat mostanában, de csak a profiknak ajánlott. Ha az ember elég messzire tartja magától a fáklyát, állítólag nem veszélyes. Divatos még a “Saturday night fever” fantázianevű esti hegytetői diszkó is. Csak egy speciális járművel, a “sbowcat”-tel, magyarul hómacskával juthatnak fel a bulizók a menedékházba, ahol kedvükre mulatozhatnak késő éjjelig.

Tavaly 7800 magyar síelt Trentinóban. Ennyien engedhették meg maguknak az olasz viszonylatban is magas árakat, például egy napra szóló, körülbelül ötven márkába kerülő síbérletet. Aki viszont eljut ide, nemcsak a csodaszép tájak, a trentinói konyha és a borok, hanem az itt élő emberek kedvessége miatt is visszavágyik.